Újabb felvonás

A suliban a tari és a karawitan épülete között húzódik egy mély, kibetonozott vizesárok. A tari(táncos) épületbe mentem az őrökhöz, hogy nyissák ki a gamelános termet. A közös próba előtt még Kesivel találkoztam, hogy énekeljünk egy kicsit.

Léptem már át többször azt az árkot. Nagy lépés, de egyértelműen kivitelezhető. A csíkos indiai szoknya volt rajtam, meglehetős bőségét ismerve meg sem fordult bennem, hogy problémák adódhatnak. Szóval, a lépés, a szoknya, a távolság biztos tudatában követtem az őrt. Egyrészt olyan hirtelen történt minden, másrészt abban a lépésben benne volt egy évszázad is. Abban a pillanatban, amikor felismertem, hogy itt valami gáz van. Én lépnék, de valami nem enged. Valami visszafog. Dehát ott a túloldal, csak egy fél lépés hibádzik, és tudom, hogy "tudom", hogy képes vagyok rá… de rejtve, a szoknyám alatt van egy alsószoknya is. (finom, puha, vékony, indiai pamut. Szeretem az érintését). Szóval, az alsószoknya. Az nem volt elég bő. Rájöttem, hogy itt nincs mit tenni. Persze, nem is jöttem rá semmire, mert századmásodpercek alatt történt az egész.
Hát jó. Legyen meg, aminek lennie kell. A térdemmel ráestem az éles betonszélre, majd elterültem a földön, csak félig becsúszva az árokba. Az őr teljesen rémülten rohant oda hozzám. Felültem, minden oké, tudom mozgatni a tagjaimat. Huhh. Bár az egész testemet átjárta valami furcsa fájdalom, mindenem megvolt. A térdem alatt a betonszél otthagyta a nyomát, de eret nem találva nem fenyegetett az elvérzés veszélye, a sípcsontom se lógott ki, úgyhogy ez megnyugtató volt.
Oké, minden oké. Az agyam persze rögtön beindult, hogy mi is volt ez, milyen figyelmeztetőt kapok. Térd és könyök. Alázat és akarat? (A könyököm meglehetősen fájt, merthogy biztos ráestem).
Szóval, bementem az épületbe, leültem a kendanghoz, eldoboltam egy lancarant, majd megjött Kesi és énekeltünk, aztán megérkeztek a többiek is. A karom egyre nehezebben mozgott, hát jó, ma ki kell hagynom a bonangot. De amikor felálltam, hogy leüljek valamelyik hangszerhez, megborult a világ. Hatalmas fajdalom hasított a könyökömbe, a karomba, a vérnyomásom a föld alá esett, és éreztem, hogy rögtön elájulok. Ismerős. A testem így szokott reagálni, ájulással, ha valami nagy fajdalommal járó stressz, vagy valami agresszív, idegen behatolás éri (mint pl. oltás, injekció).
Kimentem a folyosóra és elnyúltam a földön. Kesi aztán hazavitt, vettünk jeget borogatásnak, a szobámban csótányt hajkurásztunk (pedig igazán ritkán jön csótány a szobámba, miért pont most?), aztán bedőltem az ágyba és elmerengtem…
Persze, rengeteg minden villant át az agyamon. Mi is van most, miről szól ez az egész, hogy lehet lereagálni a szitut, mi jön most, mik a kilátások, mik a megoldások.
Elnyúltam az ágyon, a karom sajgott, gyenge voltam, azaz a testem volt gyenge. Belül nyugalmat éreztem, sőt, boldogságot is. Nagyon erősen tört fel bennem az, hogy külön láttam a testemet, és külön magamat, lényem igazi mivoltát. Nem, nem vagyok ez a test. Történt vele valami, egy – úgy tűnik- kikerülhetetlen dolog. A test csak a játszótér része, és most végig kell játszani a következő fejezetet. Hát nosza. (Hát nesze). Új felvonás.

Igen, vannak dolgok, amik kikerülhetetlenek. És ha meggondolom, hogy mindig azt kapjuk, amire szükségünk van, minden dolog ajándék az életben. Semmi sem jó, vagy rossz. Mindent meg lehet közelíteni egyfajta kíváncsisággal és ítélkezés nélkül, és így rá lehet jönni a dolgok ajándék voltára. Hogy mit is akar üzenni, tanítani.
Persze, jó kínlódni is, szenvedni is, mert ez is része az életnek. A dolgok az egyensúlyra, a kiegészülésre törekszenek. Fent és lent. Kint és bent. Nappal és éjjel. Dualitás. Élet.
Paradicsomi állapot, királyság, harmónia, életöröm, mindennapi csodák. És persze mindenbe be lehet rendezkedni. Az itteni életemet már szépen bebútoroztam, megvolt a mindennapi életritmus, rutin, sőt, egy kissé megszokássá is vált. Isi, gyakorlás, úszás, betekerés a városba, egy kis rajzolás, egy kis ez, egy kis az.

Amikor realizáltam, hogy mi történt, hogy a bal karom most esetleg hetekre kivonódik a forgalomból (meg voltam győződve róla, hogy eltörött), rögtön bevillant: hát jó. Megmaradt a rajzolókezem. Isi, gyakorlás, úszás sztorno. Azaz… bejárhatok a suliba, gyakorolhatok is, csak valami újfajta megközelítési móddal. Nem a megszokott rutint követve.
Szóval, megmaradt a rajzos kezem. Amivel írhatok is. Megmaradt a hangom, amivel énekelhetek. És egyébként is. Mekkora szerencse, hogy a karom, és nem a lábam… hogy a bal és nem a jobb… és folytathatnám.
Az angyal ott csattogtatta a szárnyait fölöttem. Ennek így meg kellett lennie, ebben biztos vagyok. De csak ennyinek, és nem többnek. Eleinte azt sejtettem, hogy ez egy csonttörés. Hát jó. Ha ez az ég akaratja, hát legyen. Állok elébe. Persze piszkált ez a szimbolika. Erőm, képességeim és lehetőségeim tudatában lépek egyet, biztos vagyok benne, hogy elérem a túlpartot, és mégsem. Van egy közbülső akadály, amiről nincs tudomásom. Csak hiszem, hogy irányíthatom az élet dolgait, csak hiszem, hogy az van és lesz, amit akarok, amit eltervezek… de parányi vagyok én ehhez. Van egy nálamnál sokkal hatalmasabb erő. A döntési jogom persze megvan, sok esetben. A szitu adott, de dönthetek arról, hogy azt hogyan élem meg.
Aztán az új felvonás következő fejezetében másnap elmentem a kórházba, Kesi nagyon rendes volt, elkísért. Megröntgenezték, és kiderült, hogy nincs eltörve, csak az izmokkal van valami. 1-2 hét alatt rendbe jön, nem kell begipszelni. Kaphattam volna nagyobb ajándékot?

Most szépen felkötve hordom a karomat, kicsit unalmas, hogy így még nagyobb feltűnést keltek, és mindenki megkérdezi, hogy mi történt… dehát úgy tűnik, ez is része a játéknak. (az indonéz szókincsem pedig olyan szavakkal gyarapodik, mint got=vizesárok, patah=eltörik, bergerak=mozog, beruntung=szerencsés).
Hát ez van most. Élvezettel játszom tovább…

Okt. 28.